Gyanítom, hogy nem sok hasonló sírleletet tart számon a régészet hazánkban…

 Előfordul azért, de valóban nem túl gyakori. Egy nagyon hasonló 16. századi gyermeksírról van tudomásom a bátai (Tolna vármegye) középkori templom körüli temető feltárásából. Az ottani megfigyelések alapján az ásató szerint a koporsót zárták le lakattal. Visegrádon viszont nem volt koporsó. Itt, úgy tűnik a lakat szimbólum szerepe még hangsúlyosabb. Ezen kívül csak nagyon bizonytalan 20. századi megfigyelések, leletközlések vannak arról, hogy egyes középkori sírokban itt-ott lakatokat találtak rontáselhárítóként, de ezek valódiságát ma már lehetetlen ellenőrizni.

Mekkora volt a lelet nemzetközi visszhangja? 

Főleg szakmai kapcsolatokon keresztül jutott el ez a hír külföldre, elsősorban  Lengyelországból és Olaszországból érdeklődtek a kollégák. Utóbbi helyen is kerültek elő hasonló sírok, de a lengyel figyelem sem meglepő, hiszen náluk a középkori, vámpírokkal kapcsolatos hiedelmek számos kézzelfogható emlékét találták meg. A lengyel kultúrtörténetben, néphagyományban, irodalomban az upiór néven ismert vérszopó kísértet jelenléte sokkal hangsúlyosabb, mint a magyarban; de általában is a „vámpír” mint olyan, elsősorban a szláv és balkáni folklórban jellemző. A legtöbb régészeti párhuzam is Lengyelországból származik. Elsősorban egyes sírokról beszélhetünk, de ismert olyan templomon (vagyis megszentelt területen) kívüli temető is, amelyet kifejezetten a valamilyen okból kiközösített emberek eltemetésére használtak a 16-17. században. Ezek között a rendellenes helyzetű temetkezések között jó néhányat találunk, amelyeket valamilyen módon megcsonkítottak, hasra fordítva földeltek el, keresztülszúrtak, nyakukra éles, hegyes tárgyakat (pl. sarlót), szájukba követ vagy téglát helyeztek, vagy éppen meglakatolták az illetőt, jellemzően a lábakat. A lakatok szerepe ezekben az esetekben tehát egyértelmű: a halottak sírban tartását szolgálta. Ez jelentette az első kézenfekvő megközelítést, párhuzamot a visegrádi leletekkel kapcsolatban és többek között ezért is fontos a nemzetközi érdeklődés, konzultáció. Persze, az általánosabb érvényű jelenségeket mindig az adott terület sajátosságaihoz igazítva érdemes vizsgálni.   

Kérlek, meséld el, egyébként az esetek túlnyomó részében, amikor éppen nem találsz vámpír sírokat egy templom ásatásai során, mivel, mely területekkel foglalkozol? 

Én elsősorban Visegrád késő középkori és kora újkori-török kori régészeti emlékanyagával és lelőhelyeivel foglalkozom, az egykori 14-15. századi város, illetve a Fellegvár és Alsóvár területén. Különösen érdekes számomra a korábban régészeti módszerekkel kevéssé vizsgált 18. század időszaka, amelynek számos kiemelkedő lelőhelye megtalálható Visegrádon. A régészeti lelettípusokon belül elsősorban az állatcsontleletekre és a középkori megmunkált csont-és agancstárgyakra specializálódtam. Az előbbiek például az egykori állatvilág, háziállat-történet, vadászat, táplálkozás-és húsfogyasztás rekonstrukciója szempontjából fontosak, míg az utóbbinak nagyon érdekes kézmű-és ipartörténeti vonatkozásai vannak. Újabban országos kitekintésben az ún. jogrégészeti kutatások-vagyis az egykori jogélet és igazságszolgáltatás épített és tárgyi emlékei, különösen a vesztőhelyek- érdekelnek. Ebben a kezdő lökést egy különös visegrádi leletegyüttes indította el. Még a 80-as években került elő Kovalovszki Júlia ásatása során a várkerti Árpád-kori falu területén egy használaton kívüli gabonásveremben elföldelt női csontváz maradványa, mellette hat kutya tetemével. Ennél merült fel utólag, hogy esetleg középkori vesztőhelyről és egy kivégzett, holtában is megalázott áldozatról lehet szó és a megindult vizsgálatok kapcsán kezdtem el jobban belemerülni a témába. Végül, de nem utolsósorban megemlíteném szeretett szülővárosom, Salgótarján építészetét, hely-és ipartörténetét, művészeti alkotásait, amelyek az elmúlt években kerültek az érdeklődésem homlokterébe. Ezek tanulmányozása, gyűjtése tulajdonképpen egyfajta érzelmi kötődésből eredő hobbinak is felfogható, hiszen az urbanisztika, a modern és posztmodern építészet vagy képzőművészet nem szakterületem; de szerintem mindig nagyon érdekfeszítő teljesen új tudományterületeket felfedezni.

Mikor döntöttél a régészet mellett, hol tanultál, kik voltak Rád nagy hatással? Mi volt eredetileg a szakirányod? 

A régészet, de jellemzően az emberi csontvázak iránti érdeklődés nálam már kisgyermekkorban jelentkezett. (A másik nagy kedvencem akkoriban a porszívó volt). Imádtam csontvázakat rajzolni és 8-10 évesen az első „csontvázas” könyvem Kiszely István: Sírok, csontok, emberek című munkája volt. Ebben remek ásatási fotók és rajzok is szerepeltek, bár az antropológiai szakszövegekből nem sokat értettem. Nagy élmény volt, amikor a szüleim elvittek a 80-as évek közepén a Szépművészeti Múzeum akkor megnyílt állandó Egyiptom-kiállítására. Ott már valódi múmiákat lehetett látni. További ösztönző volt az is, hogy a visegrádi nagyszüleim révén nyaranta nagyon sokat voltam itt. Természetesen a királyi palota romterülete, a Salamon-torony és a Fellegvár mindig számos izgalmas felfedezni valót rejtegetett a régi nagy királyok idejéből. Nem is szólva az 1985-ben induló palotajátékokról, amelynek a kezdetektől lelkes látogatója voltam. És persze nagyon szerettem olvasni, különösen a magyar honfoglalás és a középkor mondáit meg a török hódoltság vagy a kuruc kor idején játszódó ifjúsági regényeket.

Először mégsem régészetet kezdtem el tanulni, hanem az érettségi után történelem szakra felvételiztem az ELTE bölcsészkarára. Az viszont már másodéves egyetemistaként kiderült, hogy tanár nem szeretnék lenni. De akkor kéne egy másik szak, úgyhogy keresgéltem. A történelem mellett így belekóstoltam a politológiába, keveset áthallgattam a jogi karra is, végül úgy alakult, hogy a második szakom a muzeológia lett, amivel már nagy lépést tettem a múzeumok világa felé. De érdekes, hogy mindezek ellenére sokáig nem gondolkoztam a régészetben. A nagy lökést az első ásatási élmény adta meg, 1998 szeptemberében a gizellamajori római erődben. Gróf Péter és Gróh Dániel vezetésével folytak a munkák és egy nagyon jó, fiatalokból álló társaság verődött össze. Közülük az egyik barátom hívott, hogy van lehetőség ásatási munkásként dolgozni, nincs-e kedvem velük tartani, még az ösztöndíjamat is kiegészíthetem.  Már az első nap lenyűgözött a „hely szelleme”, a kiváló hangulat, hogy milyen sok mindent rejt a föld, és a felismerés, hogy mennyi fizikai és szellemi munka szükségeltetik egy-egy lelőhely feltárásához. Még aznap eldöntöttem, hogy ez kell nekem és a következő évben már felvételiztem az ELTE régészet tanszékére. A felkészüléshez szükséges vizsgairodalmakat Gróf Pétertől kaptam kölcsön és sokat segített a vele folytatott rendszeres konzultáció is. Így végül fel is vettek, ez lett a harmadik szakom. A tanszéken először római provinciális régészet és népvándorlás szakirányon kezdtem, majd váltottam a középkorra. Menet közben jött az archaeometria és archaeozoológia, pontosabban a régészeti állattan és csonthatározás. A tanulmányokkal párhuzamosan kezdettől fogva igyekeztem részt venni minden visegrádi ásatáson a Várkerttől és a Szent András monostortól kezdve a ferences kolostoron és sok városi lelőhelyen át a lepencei őrtoronyig. Így abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az évek során minden visegrádi ásató régész-Buzás Gergely, Gróf Péter, Gróh Dániel, Szőke Mátyás-irányításával és keze alatt tanulhattam egymástól teljesen eltérő jellegű és korú lelőhelyeken és mindegyiken más és más munkamódszert és megközelítést sajátíthattam el. Ez hihetetlen lehetőség volt és az a sokrétű tapasztalat, amelyet azokban az években szerezhettem meg, a későbbiekben más lelőhelyeken nagyon is hasznosnak bizonyult. Például akkor, mikor egy nagyon kedves évfolyamtársnőm (aki azóta nemcsak a kollégám, hanem a feleségem is) hívására Nádorfi Gabriella szabadbattyáni ásatásán dolgozhattam az ottani késő római palota feltárásán.  

Az egyetemen a Középkori-és Koraújkori Régészeti Tanszék akkori vezetője Bartosiewicz László volt rám különösen nagy hatással. Ő a magyar archaeozoológia nemzetközi hírű tudósa, az ELTE mellett Edinburgh-ban és Stockholmban tanított. Óriási tudása mellett rendkívül közvetlen és nagyon szerény ember, páratlan, mondhatni sziporkázó humorral, amivel még az erősen leíró jellegű csontanatómiát is játszi könnyedséggel adta át. Meg kell említenem mellette a jeles középkorkutató Kubinyi András egyetemi tanárt és Laszlovszky József régészprofesszort; tőlük a visegrádi tanásatásokon és egyetemi szemináriumokon, kollokviumokon egyaránt rengeteget lehetett tanulni a forrásismerettől az anyagismeretig (az ELTE középkoros tanásatásai nyaranta akkoriban a palota melletti ferences kolostorban voltak). Az archaeozoológia tudománya mellett  Bartosiewicz Tanár Úr és Buzás Gergely biztatása hozta aztán magával a lehetőséget, hogy három ásatási szezonon keresztül csatlakozhattam a Major Balázs által vezetett magyar régészeti misszió munkájához Szíriában. Ez egy életre szóló élmény volt.   

Mikor és hogyan kerültél a visegrádi múzeumba?

Már említettem, hogy egyetemista koromban is igyekeztem a lehetőségekhez mérten maximálisan részt venni a múzeum munkájában. A szakdolgozataimat (történelemből és régészetből is) visegrádi témákból írtam. Azonban állandó állásra, bármennyire jó lett volna, nem nagyon volt lehetőség. Noha Szőke Mátyás, a múzeum akkori igazgatója igyekezett minden követ megmozgatni, ő sem tudott státust varázsolni. Így éveken keresztül alkalmi szerződésekkel dolgoztam a visegrádi feltárásokon ásatási munkásként majd technikusként, de néhány hónapig portásként is. Aztán teljesen váratlanul felmondott az egyik kolléga és a státusát villámgyorsan be kellett tölteni. Ez tényleg egyik napról a másikra történt; egyszer csak szóltak az irodán, hogy rögtön be kellene lépni, ha még mindig komolyan gondolom a visegrádi múzeumot. Komolyan gondoltam, úgyhogy egy pénteki napon (2005. július elsején) már kezdtem is. Ennek idén lesz húsz éve.

Hogyan született a Németek és magyarok Visegrádon a 18. században című kötet? Mióta foglalkozol a Mária Terézia-korabeli betelepítésekkel? 

Anyai nagyszüleim és családom egy része tősgyökeres, többgenerációs visegrádi sváb származású. A német gyerekdalok, mondókák, meg hát a családi legendárium-amely szerint az ősök valahonnan Szászországból érkezek még Mária Terézia idejében-alapján már korábban is voltak alapismereteim a bevándorlás időszakából. Aztán pályakezdőként az egyik első feltárásom az általános iskola udvarán húzódó 18. századi temető egy kisebb részlete volt még 2005-ben. Ez nem tekinthető előzmények nélküli kutatásnak, hiszen már az 1950-es évektől tudott volt, hogy a területen egy kései sírmező húzódik. Itt nem csak a betelepülő németajkú lakosság első-második nemzedékének sírjai kerültek elő, hanem a népi vallásosság számtalan emléke is, elsősorban kegytárgyak. Ráadásul ez az időszak meglehetősen gazdag írásos és képi forrásokban, amelyek alapvetően kiegészítik a régészeti eredményeket. Lényegében azóta gyűjtögettem az időszakra vonatkozó adatokat. A múzeum a kezdettől fogva támogatta az ezirányú kutatásokat és lényeges volt az is, hogy az elmúlt 20 évben a barokk időszak nagyon fontos emlékei láttak napvilágot, például a Lepence területén feltárt malom, vagy az iskola régi épületében az újkori Visegrád első templomának szentélye és sekrestyéje.

Végül az összegyűjtött eredményeket sikerült egy kis könyvben kiadni. 2019-ben a Mátyás Király Művelődési Ház igazgatója, Mikesy Tamás ösztönözte elsősorban a kiadást, majd fel is vállalta az ezzel és a szerkesztéssel összefüggő feladatokat. Visegrád Város Önkormányzata, a Német Nemzetiségi Önkormányzat és a Visegrád Sport-és Kulturális Létesítményeiért Közalapítvány anyagilag is támogatták kötetet, amely végül 2020-ban jelenhetett meg.

Hogyan nézett ki Visegrád a jelenlegi tudásunk szerint Mohács és a XVIII. századi betelepítések közötti időszakban? Egy teljesen kihalt, erdővel benőtt területet képzeljünk el, egy várrommal a fák fölött magasodó hegytetőn?

Nagyjából igen. Teljesen lakatlan jelen ismereteink szerint azonban csak néhány évig, legfeljebb egy évtizedig, durván 1687 és 1696 között lehetett. Azonban már Mohács után 1526-tól folyamatosan és nagy arányban csökkent a középkori Visegrád lakossága, majd az 1544-ben bekövetkező török foglalás után egy-két évtizeden belül a település végleg elnéptelenedett. A török összeírások szerint 1564 után már nincs adófizető keresztény lakosság az egykori királyi székváros és rezidencia területén, amelynek épületeit az időszak sorozatos harci cselekményei során súlyos károk is érték. A 17. század végi visszafoglaló háborúk koráig csak a Fellegvár és az Alsóvár területe lakott, itt koncentrálódott az oszmán-török zsoldban álló martalóc haderő és itt feküdt az időszak főleg balkáni származású keresztény lakosság falusias települése is. A 16-18. század között az elhagyott palota és a nagyobb városi kőépületek fokozatosan romba dőltek, de ezek a romok még hosszú ideig láthatóak maradtak. Ezt nem csak utazók beszámolói, hanem képi ábrázolások is megerősítik. Edward Brown 1673-ban készült tusrajza például emeletnyi magasan, tető nélkül álló falakat ábrázol az egykori királyi palota környezetében. Több mint 60 évvel később „Visegrád szomorú romjait” jeleníti meg Mikoviny Sámuel, Bél Mátyás 1737. évi országleírásában. Ez a hiteles metszet a teljes város területén kiterjedt rommezőt tüntet fel, de azokat az épületeket is, amelyeket már a 18. századi bevándorlók emeltek. Így többek között azonosítható a templom, az uradalmi fogadó és a Duna-parti Mária-kápolna. Robert Townson 18. század végi metszetén viszont már nincsenek romok (természetesen a Salamon-torony és a Fellegvár kivételével); ennek alapján feltételezhető, hogy körülbelül 100 év alatt az egykori középkori épületek zömét be-és átépítették, elfedték, illetve tudjuk, hogy egyes esetekben visszabontották. Vagyis teljesen átalakult a környezet a 19. század elejére. A középkori házak alapjain új házak emelkedtek a késő középkori úthálózat, telekbeosztás és egyes épületek jelentékeny részleteinek felhasználásával. Így alakult ki a 20. század második feléig, sőt egyes esetekben napjainkig is ismert egyutcás, szalagtelkes, bizonyos pontokon halmazos településszerkezet, ahol ebben az időszakban is meghatározó volt a Duna közelsége. Voltak területek (pl. a mai Széchenyi utca déli fele, vagy Újtelep) amelyek ekkor még beépítetlenek maradtak, ahol kaszálók, irtásföldek, rétek terültek el. Északabbra, a Salamontorony utca környékén sem álltak házak, itt a tájat a lakótorony és a tornyot a Fellegvárral összekötő völgyzárófalak maradványai uralták. Meg persze az erdő, amely az egész korszakban minden egybehangzó tudósítás szerint igen sűrű, nagy kiterjedésű volt és sok helyen a Duna vonaláig húzódott.  Érzékletesen számol be erről például William Hunter angol utazó, amikor 1799-ben Visegrádra látogatott; leírása szerint helyi vezetőt kellett felfogadnia, aki nélkül nemigen találta volna meg a fákkal, bozóttal, tüskés bokrokkal teljesen benőtt hegyoldalban a Fellegvárhoz vezető utat.

Ha választanod kellene, mely történelmi korszakban élnél Visegrádon és mi lennél legszívesebben? 

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert igazából szívesen visszarepülnék mindegyik időszakba, legalább egy-két napot; máris egyszerűbbé válna egy-egy lelőhely értelmezése. De ha már konkrétan választanom kellene, elsőként a 14. század első fele érdekelne leginkább, I. Anjou Károly uralkodásának idején. Ez általánosságban egy nagyon prosperáló, békés időszak volt, amikor Visegrád az ország tényleges fővárosává vált, a kereskedelem és a gazdasági élet pezsgett, jelentékeny építkezések folytak, lezajlott a királytalálkozó az akkori évtizedek legjelentősebb diplomáciai eseménye. A régészeti leletek gazdagsága és változatos formája, a távolsági kereskedelem útján Velencéből, német és cseh területekről idekerült luxuscikkek puszta mennyisége is alátámasztja az általános fejlődés és jómód képét. Ebben az időszakban egy átlagos városi polgár lennék, kézműves vagy kereskedő, aki valahol a piactér környékén feltárt kőházak egyikében lakik, saját telke és valószínűleg saját műhelye is van, mondjuk csontfaragó, vagy pénzverő. A királyi udvar közelsége biztonságot adhatott és különösen ebben a fejlődő időszakban összességében békés, nyugodt megélhetést tehetett lehetővé. De ugyanígy megemlíthetem még a 18. századot is, amelynek kezdetén ugyan zordabb körülmények uralkodtak, de a század közepére már megszilárdultak az intézmények, megteremtődtek a gazdálkodás feltételei, kialakultak mindazok a keretek, amelyek egészen a 19-20. századig meghatározók voltak. Ekkor a település a mezővárosok csendes, eseménytelen életét élte. Talán ez a legvonzóbb ebben az időszakban.

Többet is mondhatsz természetesen, de mely ásatások/munkák voltak eddigi pályafutásod során Rád a legnagyobb hatással? 

Számomra az egyik legfontosabb munka az iskolában feltárt 18. századi templom és az udvaron húzódó hasonló korú temető ásatása volt 2016-2017-ben. Nem mellesleg nagyon jelentős középkori kőépületek is előkerültek a területen.  Az „öregépületben”, amely eredetileg egy 600 éves középkori ház volt, a barokk alaprajzok és tervek alapján pontosan lehetett lokalizálni melyik tanteremben lehet az itt kialakított 18. századi templomszentély. Lenyűgöző volt megtapasztalni, hogy alig 50 cm-el a jelenlegi járószint alatt, a terem kellős közepén ott húzódott az eredeti téglapadló, megvolt a fehérre meszelt vakolat és előkerült a főoltár, valamint két mellékoltár. Ráadásul Félegyházi András akkori polgármester kezdeményezésére módosították a terveket annyiban, hogy a szentély jelentékeny részletei-köztük az egyik oltár-feltárt állapotában is látható maradt. Ez egy nagyon szép példája volt annak, hogyan lehet tisztelettel megtartani a múlt feltárt emlékeit egy, az eredetitől teljesen eltérő funkciójú térben. Arról nem is beszélve, hogy tökéletes együttműködést sikerült kialakítani a munkálatokban részt vevő kivitelezők, beruházók és a különböző intézmények között.

Megemlíthetném még a szomszédban szintén két évig tartó Rév utca 4. telekrész ásatását, a Fő utcában kiásott középkori templom kutatását, a lepencei malmot és még sok más lelőhelyet. Mindegyikhez rengeteg kedves emlék fűz. Nagyon sok fiatal, egyetemi hallgató, újabban önkéntes vett-vesz részt ezeken a terepmunkákon. Vannak, aki több éve-évtizede járnak vissza rendszeresen és ugyanezt a hivatást választották. Hallgatókból kollégák lettek, kiváló szakemberek, elismert kutatási eredményekkel. Az ő pályafutásuk, ahogy baráti beszélgetéseinkkor gyakran elhangzik ugyanott és ugyanúgy indult, mint az enyém: Visegrádon.

Mit csinálsz, amikor nem dolgozol? Milyen hobbitevékenységeid vannak? 

Az olvasás szeretete változatlan maradt. Ezen a téren mindenevő vagyok, próza és költészet tekintetében.  Lehet, hogy a második gyermekkoromat élem, de különösen lenyűgöznek a mondák, legendák, mitológiák. Ezeket gyűjtöm is; a magyar népmesék mellett az európai középkor és folklór gyöngyszemeitől kezdve a germán, kelta, görög, római regéken át a távol-keleti vagy észak-amerikai teremtésmítoszokig minden jöhet. Imádom a számítógépes játékokat, különösen a hőskorszak alkotásait a 70-es 80-as évekből. De általában is rajongok a retróért. Szép időben a természetjárás, túrázás a kedvelt időtöltésem, különösen Nógrád és a Pilis vidékein.