Hol kezdődött Nálad a kultúra, a művészetek iránti érdeklődés?
Volt-e valamiféle nagy felismerés, életre szóló élmény, amely ebbe az irányba indított el, vagy csupán volt egy belső hang, aminek engedtél?

Ez valójában családi indíttatás volt, mivel a szüleim nagyon szerettek olvasni, és jókora könyvtárat gyűjtöttek, ami gyerekszemmel nézve pláne hatalmas volt, mert mindenhol könyvek, újságok, folyóiratok vettek körül a házunkban. Konstans családi problémát jelentett, hogy hová rakjuk a számtalan könyvet, amik mindenféle dobozok és az újabb és újabb polcok között vándoroltak ide-oda, ahogy ma is éppen megpróbálkozunk a lehetetlennel, hogy újrarendezzük őket egy házfelújítás után. Az Apátkúti Vadászházban nőttem fel, mondhatnám, könyvek és fák között, vagy fák és könyvek között, a sorrend nem számít, mert mindből volt bőven, vagyis mindkettő rengeteg, ráadásul a könyvtár is folyton nő és változik, mint az erdő. És mindig van benne újrafelfedezni való, kimeríthetetlen kincstár. Ráadásul kíváncsi természetű vagyok, ezért még óvodás koromban magamtól megtanultam olvasni, annyira érdekeltek a betűk, szavak, mondatok. Amióta emlékszem, olvasok, és az már csak a gondviselés kegyelme, hogy felnőve irodalomtudományt tanulhattam, és a jelenlegi munkám során irodalommal és művészetekkel foglalkozhatok.

Mit jelentett számodra Visegrád gyerekkorodban, s mit jelent ma?

A személyes kötődésen túl is sok mindent jelent számomra Visegrád, minden a családdal kezdődik, hiszen a felmenőim jórésze itt élte életét és itt van eltemetve, a szüleimtől az ük-ük-ükszüleimig mind a visegrádi templomban lettek megkeresztelve, ahogy immár a fiam is, ezáltal egyszerűen ide tartozunk, ez az otthonunk, élőké és halottainké ugyanúgy. És aki itt nőtt fel, akkor is Visegrádi marad, ha éppen máshová veti a sors. Nem akárhol élünk, de arról, hogy ez mi mindent jelent, órákig tudnék mesélni, úgyhogy most éppen csak pár dolgot említenék, amik többször eszembe jutottak az utóbbi időben.

Először is Visegrád más léptéket jelent térben és időben: közhely, hogy itt egészen sűrűn vesz minket körül a múlt, és ezt mindenki azonnal megérzi, bármerre is indul a városban. Gyerekként ezt úgy éltem meg, mintha egy élő történelemkönyv vált volna számunkra végtelen játszótérré. Persze csak felnőve értjük meg, hogy a velünk élő történelem megmaradt jelei, akár az őrtornyok vagy a királyi palota romjai, de a családjaink sváb öröksége szintén, mind a közös múltunk mélységes és változatos gazdagságára, ugyanakkor mindezek elkerülhetetlen múlékonyságára emlékeztetnek. Emellett pedig a mindannyiunkat körülölelő erdő a természet körforgásában megmutat valamit az örökkévalóságból. Ahogy Madas Laci bácsi mondta anno: ,,Bármi is történik, a pilisi erdők jövő tavasszal is kizöldülnek!” Ezért Visegrádiként egy csodás kettős perspektívából láthatjuk a világot: egyszerre egy több ezer éves történelem jókora távlatából, valamint a természet örök változásának, mégis újra- és újra megszülető állandóságának bizonyosságából. Vagyis egy mélységes mély múlttal élünk együtt, és akkor ennek a tájnak még csak az időbeli dimenziójáról beszéltünk, a térbeli jellegzetességeit meg sem említettük, pedig egy tökéletes példa a kulturális táj fogalmára. Egy természeti hasonlattal élve, a vidékünk olyan, mint egy történelmi korallképződmény: minden kiszögellése a múltról mesél.

És számomra különösen fontos mindennek a nyelvi rétege, ami a helyek elnevezésében tükröződik, vegyük csak az Ördögmalom-vízesést vagy az Erdőanyai-rétet, milyen költői nevek!

Mindez persze egy olyan gazdag örökség, ami iránt felelősséggel tartozunk. Volt szerencsém pár éven át a Mátyás Király Múzeumban múzeumpedagógusként gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt átadni valamit mindebből, 2006 után pedig egy ciklus erejéig önkormányzati képviselőként, a kulturális bizottság elnökeként, majd alpolgármesterként dolgozhattam a városért. Személyesen pedig ahhoz a mondáshoz tartom magam, hogy csakis a mélygyökerű fák nőnek az égig. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a kulturális örökségünk az identitásunk elválaszthatatlan része. A gyökerét vesztett fa viszont kiszárad, és kidönti a szél. Mondhatnám úgy is, hogy mindannyian csak egy-egy levél vagyunk a családunk életfáján, de a gyökerekből kapunk életet. A nemzedékek egymásutáni életét szimbolizálja amúgy Vígh Tamás Életfa-szobra is a Dunaparton, amit a 2009-es Milleniumi ünnepségeken avattunk fel, csak egész Visegrádra kiterjesztve, mindenkire, aki valaha itt élt és a jövőben élni fog. Másrészt az előbbi mondás arra szintén vonatkozik, hogy csak elmélyült tanulással ismerhetünk meg bármit, a felszínes ismeretekből nem származik valódi tudás.

De visszatérve a kérdésedre, száz szónak is egy a vége: Visegrád a visegrádiak számára egyszerűen nem más, mint a világ közepe. (Ahogy persze minden más település lakóinak az ő saját kis világuk van a középpontban, de ez legyen az ő gondjuk.) Ráadásul nekünk erre van egy kézzelfogható bizonyosságunk is, miszerint itt a Dunakanyarban fordul elő az a különös jelenség, hogy a Szentendrei-sziget északi csúcsa délre néz, méghozzá egyszerre Visegrád alatt – hiszen arra folyik a Duna – és Visegrád felett – hiszen mégis tőlünk északra. A viccen túl amúgy ez igaz, bárki ellenőrizheti a térképen.
 

Egy 2021-ben publikált cikkedben azt írod a visegrádi Mátyás Király Múzeum évi rendszerességgel megtartott, aktuális tervásatásaihoz kapcsolódó tárlatvezetései kapcsán, hogy “Ez nem kizárólag szakmai program, hanem éppen az ásatások esetében a helyi közönségre is épít, hiszen a környéken lakók közül sokan érdeklődnek saját településük múltjának kutatásai iránt.” Visegrád lakosságának helytörténeti érdeklődését intenzívnek érzed? Olyan tendenciáról van szó, amely okot adhat arra, hogy pozitívan szemléljük napjaink emberének kapcsolódási vágyát a múlttal?
A Kortárs Online szerkesztőjeként az utóbbi évek egyik központi kérdése az volt számomra, hogy a kulturális és művészeti folyóiratok hogyan tudnak érvényesülni ebben a gyorsan változó világban, és hogyan tudnak lépést tartani az online tér és az olvasói szokások felgyorsuló átalakulásával. Ehhez kapcsolódva foglalkoztam különböző kulturális intézmények, mint a múzeumok legújabb trendjeivel, hiszen az utóbbi évek infokommunikációs változásai látványos megújulást hoztak ezen a téren.

A múzeumi világ önmagában is sokrétű kihívásokkal néz szembe, hiszen egyfajta állandóságot képvisel a múlt értékeinek őrzésével és bemutatásával, ami viszont teljesen szemben áll az instant szórakoztatóipari élményeken szocializálódó és gyors benyomásokat igénylő tömegigényekkel. A múzeum „lassú műfaj”, de ebben komoly értékek rejlenek. Abban a cikkben azt írtam, hogy a jövő múzeuma a kapkodó figyelem felszínességével szemben az elmélyülés és a hiteles tudás tereként őrizheti meg saját értékét. Ma már alapvető követelmény, hogy szórakoztatva tanítson, de a minőségből nem engedhet. Azt is írtam, hogy „a 21. századi múzeum nem sziget és nem is elzárt monostor, hanem nyitott, sőt a digitalizációval immár falak nélküli kulturális tér.” A kérdés az, hogyan lehet a virtualitás sterilségével szemben autentikusságot kínálni, és erre számos válasz született az interaktivitáson és a látogatók személyes bevonásán keresztül az élő történelmi vezetéseken keresztül, ahol kézzelfoghatóan élhető át a múlt, egészen a „kifordított múzeum” lehetőségeiig, ahol megnyitják a látogatók előtt a raktárakat, a restaurátorműhelyt, vagy éppen ahogy a visegrádi Mátyás Király Múzeum ásatási bejárást szervez. Ebben az a legfontosabb, hogy a helyiek átérezzék, hogy a múzeum nem légüres térben létezik, hanem a közös múltunkat kutatja, mindazt a történelmet, ami itt van a földben a talpunk alatt.

A kérdésedre válaszolva nem is a múlthoz kapcsolódást emelném ki, hanem az ilyen események közösségteremtő erejét. Az ilyen eseményeken keresztül is megtapasztalhatja bárki, hogy egy település értékei egyáltalán nem magától értetődőek, nem csak úgy maguktól vannak, hanem konkrét emberek fáradtságos és áldozatos munkájának köszönhetőek. Ez éppúgy igaz a Múzeumra, mint akár a Parkerdőre, de még inkább a civil közösségekre, ahogy például a Soproni Sándor Egyesület életre kelti a Gizellamajori erődöt, vagy a Visegrádi Rózsák Egyesülete felvirágoztatja az utcákat, de akár ahogy a Nemzetiségi Önkormányzat élettel tölti meg a Tájházat. Sok más példát is mondhatnék, elnézést, ha sokakat most nem nevesítek, de a legfontosabb tudatosítanunk, hogy Visegrád nem az utcák és a házak, nem is a romok és a hegyek összessége, hanem mi magunk vagyunk mindannyian, és csakis rajtunk múlik, hogy közösen milyennek alkotjuk meg. Vagyis a helytörténet sem egy tőlünk elválasztott múlt, hanem velünk együtt íródik – hiszen az unokáink számára már mi leszünk majd a történelem.

Darvasi, Szilágyi Domokos, Oravecz Imre, csak hogy néhányat említsünk a korai konferencia előadásaid, tanulmányaid tematikáját adó szerzők közül. A kortárs irodalmi érdeklődés ezek szerint már a szakmai pályád legelején megvolt. Honnan érkeztél hozzájuk? A legtöbben éveket töltünk a klasszikus modernség szerzőivel, vagy akár korábbi korszakokkal, mire tovább merészkedünk az idővonalon. Nálad ez hogyan történt?

Valójában a legújabb magyar irodalom éppen az irodalomtörténet szempontjából lett kifejezetten érdekes számomra, mivel számos mozdíthatatlannak tűnő hagyomány teljesen újszerű megújítását kezdeményezte a 20. század végén és az ezredfordulón. A kortárs irodalom is a saját történetiségében létezik, sőt sokszor az a legizgalmasabb, hogyan olvassa újra saját előzményeit, hogyan szólítja vagy szólaltatja meg a korábbi korszakok művészetét. Erre számtalan példát lehetne hozni, vegyük csak, ahogy Háy János egészen modern Passiójába beleszövi az Ómagyar Mária-siralom sorait és ezzel egészen időtlenné teszi a kortárs dráma imaszövegét, de Esterházy Péter műveiben ott van Közép-Európa teljes irodalmi hagyománya Pázmány Pétertől nagyjából Hrabalig. Szóval számomra a kortárs irodalom nem létezik elszigetelten, csakis a teljes magyar irodalomtörténet kontextusában. Minden vers vagy regény egy-egy létező hagyományba illeszkedik, akár megújítva azokat, akár élesen szembe fordulva velük. És nyilván minden műben egymásra rakódnak a különböző korszakok újabb és újabb rétegei, de történeti szempontból az utókor irodalma képes csak arra, hogy párbeszédet nyisson a korábbi művekkel, és akár egészen más megvilágításba helyezzen klasszikus vagy akár elfeledett alkotásokat.

Az első megjelent tanulmányom rögtön Darvasi László egy művével foglalkozott, és azt vizsgáltam benne, hogy milyen poétikai eljárásokkal épít fel egy amúgy egészen lenyűgöző nyelvi világot. Azóta is ilyen és hasonló izgalmas apróságokról írok, legyen az akár Kertész Imre vagy Krasznahorkai László prózája, Oravecz Imre vagy Szálinger Balázs költészete, de a fotóművészeti kritikáim szintén a felfedezés és a megértés örömét igyekeznek közvetíteni.    

Bár az N. Pál Józseffel eltöltött szemináriumok tanulságai alapján nem nehéz elképzelni, hogyan lesz egyre nagyobb és nagyobb az érdeklődés a hallgatóban a sport iránt, mégha az alapvetően a nullával is korrelál az első pillanatokban, ám a Te esetedben a sport és az irodalom kapcsolatának kutatása mára közel egy évtizedes szenvedély. Kérlek, mesélj erről. 

Ez újra csak egy kimeríthetetlen téma, nehéz is röviden beszélnem róla. Valóban a legszemélyesebb irodalmi témáim között van a sportköltészet, és ezen belül is leginkább a futballal kapcsolatos versek kutatása Szép Ernőtől József Attilán és Tandori Dezsőn át egészen Varró Dánielig. A focit mindig is szerettem, a szurkolás egy másfajta szenvedélye azonban Madridban érintett meg igazán először, ahol a spanyolok valóban élet-halál kérdésként tudnak megélni minden egyes meccset, ráadásul itt egy kifejezetten érdekes futballköltészettel is találkozhattam. Ki hitte volna, hogy Rafael Alberti spanyol költőnek van egy Óda Platkóhoz, azaz Plattkó Ferenc kapushoz írott verse?  Irodalmi szempontból az érdekel leginkább, hogy a költészet mit mutat meg a labdarúgásból, annak megéléséből, a játékból és a szurkolásból, a versengésből és a tőle elválaszthatatlan szenvedélyekből. Ebben az is benne van, hogy vajon mi rejtőzik a foci népszerűsége mögött akár a századelőn, amikor megszületett a professzionális futball, akár az ezredfordulón, amikor a magyar futball éppen pocsék korszakát élte. És leginkább, hogy milyen lírai nyelvet teremt futball költészete, és vajon hogyan tudja elősegíteni önmegértésünket ennek a nyelvnek, és a benne tükröződő szenvedélyes viszonynak az elemző körüljárása?

Mindemögött pedig az a közhelyszámba menő gondolat áll, hogy a futball nem egyszerűen csak egy sport, hanem jóval több annál. A mindenkori néző számára például egy élő műfaj, alapvető színpadi jegyekkel, hiszen behatárolt tér- és időfüggő, porondja a stadion, felvonásai a félidők, komolyabb drámák esetén hosszabbítással. Az előadásnak vannak ugyan sablonos dramaturgiai pontjai, mint a szögletek vagy pontrúgások koreográfiái, egy-egy meccs története mégis teljesen kiszámíthatatlan. Az íratlan szabályai szerint mindig tartalmaznia kell néhány teátrális kötelező elemet, mint a gólörömök ugyancsak ismétlődő koreográfiái, a kihagyott helyzetek utáni gyász, nomeg a gyakoribb és látványosabb mutatványok felrúgások után. Mindezek mellett elbeszélő műfaj is, hősköltemény vagy lírai tragédia, de lehet egyik pillanatában burleszk, mely végül passiójátékba fordul, azaz profán szenvedéstörténetté válik. A közvetítés során olykor óda, eposz, megrendítő monológ, esetenként komédiába hajló abszurd. Szóval minden egyes mérkőzés egy a szemünk előtt születő színjáték, akár happy-enddel záruló diadal vagy szívhez szóló tragédia. Vagyis a futball végső soron, és minden esetben: poétikus, mint minden szenvedély. Nem is lehet máshogy beszélni róla.

2022-ben a Kortárs Online vezető szerkesztője lettél. Milyen út vezetett ide?

Korábban irodalmi recenziókat írtam a Kortárs Folyóirat számára, majd felkértek egy fotóművészeti kritikasorozatra a lap online kiadásába. Itt lettem először a szerkesztőség tagja, majd vezető szerkesztője. Azóta én fogom össze az online szerkesztőség teljes tevékenységét. A Kortárs Online párhuzamosan, de elkülönülve működik a nyomtatott változat mellett, mivel egészen más műfajt képvisel azzal, hogy napi megjelenésű kritikákat, beszámolókat, esszéket és interjúkat közöl minden művészeti ág, így a film, a zene és a színház területéről is, míg a Kortárs egy havonta megjelenő szépirodalmi és képzőművészeti folyóirat. A KO-n megjelenő cikkek egészen kaleidoszkópszerűek, mivel nem határoljuk be a témákat, sőt, nyitottak vagyunk minden kortársi kulturális jelenségre. Csak hogy néhány kiragadott példát említsek, az utóbbi időszakban írtunk Nádler István új kiállításáról és az Esti Kornél zenekar legutóbbi lemezéről, de operabemutatókról és kortárs krimikről, vagy az immerzív kiállítások térnyeréséről éppúgy születtek cikkeink, mint cybertext-sorozatunkban a legújabb videójátékok esztétikai kérdéseiről, vagy anime-sorozatokról.

Számunkra elsődlegesen az fontos, hogy milyen kérdéseket vetnek fel az alkotások és művészeti jelenségek, valamint, hogy milyen kontextusban tudjuk ezeket értelmezni. Ezért írtunk korábban például a Barbie című filmről a marketingfilmek kontextusában, majd Lady Gaga és a Louvre együttműködéséről a legújabb múzeumi tendenciák kapcsán, vagy a Kádár-kockák művészettörténeti vonatkozásairól. De vannak állandó cikksorozataink is, mint például a gyermek- és ifjúsági irodalommal foglalkozó anyagok vagy az elfeledett klasszikusokat újraolvasó Leporoló című irodalmi sorozat, de a női képzőművészek kiállításait is rendszeresen szemlézzük. Legutóbb Halper László a huszadik századi szórakoztató zene történetéről indított cikksorozatot a ragtime-tól az új hullámig. Az egyik legsikeresebb ilyen témaláncunk pedig a filmszakmai interjúk sora, amelyekből 2024-ben egy válogatáskötetet is meg tudtunk jelentetni Csapó! Szakmák a film mögött címmel. Ebben az egyik legkurrensebb kreatív iparág szakmai hátterét igyekszünk megmutatni a helyszínkeresőtől az intimitáskoordinátorig. Ebből a rövid felsorolásból is láthatod, hogy ez a fajta szerkesztői lét minden, csak nem unalmas munka, sőt.

Napjaink egyik legismertebb kulturális lapjának online változatát vezeted tehát, amely olyan alkotóknak volt publikációs tere az elmúlt majd’ 70 évben, mint Nemes-Nagy Ágnes, Pilinszky János, Mészöly Miklós, vagy épp Csoóri Sándor. Ez azért komoly felelősség is egyben a megtiszteltetés mellett. Hogyan viszonyulsz ehhez? Teher? Vagy épp ellenkezőleg?

Ez bizony komoly megtiszteltetés, igyekszem felnőni hozzá. Pár éve indítottam egy olyan sorozatot, amiben az éppen valamilyen évfordulójukat ünneplő Kortárs-díjasokat köszöntjük vagy emlékezünk meg rájuk azzal, hogy megidézzük az elmúlt évtizedek során a Kortársban tőlük megjelent, valamint az ő műveikről is szóló írásokat. Engem is meglepett, hogy milyen elképesztő kincseket idézhetek fel ezekben az online megemlékezésekben például Gion Nándor, Tornai József, Ágh István, Oravecz Imre, Marno János, Marsall László, Nagy Gáspár, Zalán Tibor vagy akár Gróh Gáspár írásaiból válogatva. Mindebből kiindulva és ezekre a szerzőkre tekintve sem lehet más a mércénk, mint a minőség, semmi más. Tudván-tudva persze, hogy mivel ebben nincs semmi szenzációs, és mégcsak nem is gyorsan-könnyen befogadható, amit megjelentetünk, sajnos ezzel nem soha nem leszünk népszerűek, de hát nekünk nem is a bulvárközépszerrel kell versenyeznünk. Az a mércénk, hogy ami nálunk megjelenik, az évtizedek múlva ugyanúgy érvényes legyen. És ez szerencsére a Kortárs Online-on is visszatükröződik, ahogy az évekkel ezelőtti anyagaink szinte semmit sem veszítenek aktualitásukból, bármikor újraolvashatóak.

Az online világ rendkívüli zajában (bocsánat az ide kívánkozó közhelyért) mekkora harc ma kulturális platformokat működtetni a minél nagyobb olvasottság reményében? Stabil olvasótáborral rendelkeztek? Aktív a kapcsolat más, az online térben élő kulturális folyóiratokkal? A szerzők tekintetében organikusnak látszik a lapokkal való párhuzamos együttműködés. Hasonló a helyzet a szerkesztők kapcsán is? Vagy eleve másképpen látod mindezt?

Annyiban másként látom, hogy ez nem harc, hanem folyamatos együtt-gondolkodás és építkezés. Ez persze érdekes kihívásokkal jár együtt az állandóan változó online világban, amikre kisebb-nagyobb sikerekkel próbálunk reagálni, amennyire a lehetőségeink engedik. Legjobban talán a figyelem-gazdaság fogalma írja le azt a versenyt, ami az olvasókért zajlik, de ebben mi nem akarunk részt venni. Ez a verseny ráadásul nem is más hasonló portálokkal zajlik, hanem a mindent elöntő és vírusként terjedő gondolattalan impulzusdömpinggel, ami az online világ üres mémjeit végeláthatatlanul önti az emberek elé. Ez leginkább a közösségi médiában igazán látványos. Az olvasottság nekünk is fontos, de nem tömegolvasottságra törekszünk, hanem arra, hogy a cikkeinket eljuttassuk azokhoz az olvasókhoz, akiket felszínen túl a művészeti jelenségek háttere is érdekel.

A mesterségesen felfújt rapid szenzációk buborékjai nem a mi világunk, mivel ezek csak primer érzelmi reakciók kiváltását akarják elérni, és nem azt, hogy bármiről elgondolkodtassanak. Az internetes keresők és a közösségi platformok algoritmusai viszont a mennyiségi mutatókat, azaz a leggyorsabb vagy a legtöbb reakciót és kattintást generáló tartalmakat díjazzák, de a minőség nem népszerűségi verseny. Hogy a két kedvenc példámat említsem, amit már korábban leírtam egy a könyvekről szóló esszémben, és ma is ugyanúgy érvényes, hogy „ha csak az eladási számokat vesszük, akkor a világ legnépszerűbb étele bizonyos gyorséttermi láncok hamburgerje, de ettől még ne nevezzük ezt gasztronómiának, hiszen csupán egy élelmiszeripari egyentömegtermék, amely fogyasztásra talán, de ízkalandokra teljesen alkalmatlan, ha egyáltalán élelmiszernek nevezhető. Ugyanígy az éppen aktuális hollywoodi kasszasikerek pénzügyi sikere vagy bukása, majd a stúdiók saját maguk között kiosztott Oscar-díjai az égadta világon semmit nem mondanak el művészeti értékeikről, illetve azok teljes hiányáról, hiszen éppen a lehető legszélesebb tömegigények kiszolgálására születnek a filmgyári futószalagokon.”

Mindezek ellenére nagyon büszkék vagyunk rá, hogy a Kortárs Online majdnem 15 éve stabil lábakon áll, és folyamatosan gyarapodó olvasótáborral rendelkezik. Ez annak is köszönhető, hogy nagyon változatos témákról írunk a japán animéktől a miskolci operáig, és ezáltal egészen különböző olvasói rétegeket tudunk megszólítani.

Mind a Tojáséj, mind a Közös Nevező izgalmas kísérletek a rádiózás, a kulturális podcastok világában. Ha van kedved, avass be minket. 

A Közös Nevező podcast a KO beszélgetéssorozatának második évadjaként készült el, abból a célból, hogy a különféle írott kulturális tartalmainkat hangzó anyagként is elérhetővé tegyük. Arra tettünk kísérletet, hogyan lehet a Kortárs hagyományos értékeit megőrizve olyan új csatornákon megjelenni, mint a Spotify, az iTunes, a SoundCloud vagy a YouTube. És végül ezek a mindig változó résztvevőkkel felvett és körülbelül 45 perces beszélgetések nagyon sokszínűek lettek, hiszen szó esett bennük a mesterséges intelligenciáról, a tanárképzésről, a játéktudományokról, a háborúk és a művészetek kapcsolatáról, de különféle műfaji filmekről is, mint például a tárgyalótermi drámák vagy a posztapokaliptikus filmek. Azt fogalmaztuk meg magunknak, hogy a Kortárs Online valójában értékhalászatot végez nap mint nap, és ebből próbálunk minél több platformon minél többet megmutatni az olvasóknak és immár a hallgatóknak is.

A Tojáséj pedig egy a Mária Rádión kéthetente vasárnap esténként futó beszélgetéssorozat, amit a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének égisze alatt alakult Modern Líraelméleti és Líratörténeti Kutatócsoport készít és a magyar költészetről szól. Ez a kutatócsoport, aminek több volt évfolyamtársammal és barátommal együtt alapító tagja vagyok, Dr. Horváth Kornélia vezetésével már 2008 óta működik, és több tanulmánykötet, monográfia megjelentetése, és számtalan tudományos konferencia megrendezése után idén kezdte meg ezt a rádiós ismeretterjesztő műsorfolyamot, ami mindenkinek szól, akit érdekelnek a magyar irodalom szépségei. Az amúgy rövid, 20 perces adásokban itt is mindig más résztvevők, egyetemi és középiskolai tanárok, doktoranduszok és kutatók beszélgetnek olyan témákról, mint Weöres Sándor, Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágnes költeményei, Vörös István zsoltárversei vagy Lackfi János Öt seb ciklusa, jómagam pedig legutóbb Szálinger Balázs Mese az álomgólról című verse kapcsán beszéltem futball és hit kérdéseiről. Ebben a rádióműsorban azt céloztuk meg, hogy a magyar irodalom gyöngyszemeit a legújabb kutatási eredményeken keresztül, de mindenekelőtt közérthetően mutassuk be a hallgatóknak. Ha valakinek felkelti az érdeklődését, akkor ezek a beszélgetések bárki számára elérhetőek és visszahallgathatóak a Mária Rádió internetes hangtárából.

Hol élsz jelenleg, és mivel foglalkozol a legaktívabban manapság? Illetve mivel foglalkozol, amikor éppen nem dolgozol, mivel pihened ki magad?  

Nemrég sikerült befejeznünk a régi házunk felújítását, így végre teljesen visszaköltöztünk a Széchenyi-utcába. Ez egy hosszú folyamat volt, ami közben külön fontossá vált számunkra, hogy mi mindent őrzünk meg és hozunk vissza akár a ház eredeti jellegéből, miközben korszerűsítjük az egészet. Mostanában pedig szerencsére jó sok munkám akad, hiszen a Kortárs Online állandó feladatot jelent. Ez azonban egy nagyon gyümölcsöző elfoglaltság, igyekszem kiélvezni minden percét. Egyetlen hátránya van, hogy az ilyen szerkesztői munkát csak számítógép előtt ülve lehet végezni, úgyhogy egy jó séta nekem ugyanúgy a mindennapi szükségleteimhez tartozik, ahogy alig várom, hogy a munka végeztével végre elindulhassunk kirándulni bármerre bóklászva az erdőkben. Végsősoron ugyanott vagyok otthon, könyvek és fák között.

Az interjút készítette a Visegrád TDM megbízásából:

Fagyas Róbert

2025.10.09.​​​​​