Gróf Péter teljes szakmai pályafutását Visegrádon töltötte. Az ELTE BTK Régészeti Tanszékéről egyenesen a Mátyás Király Múzeumba került, ahol negyven éven át kutatta mindazt, amit a föld eltemetett Visegrádon az elmúlt évezredekben. Erről a négy évtizedről kérdeztük őt.

 

Hogyan telt eddig 2024? Illetve mi az, amivel most a legtöbbet foglalkozol?

A tavalyi évvel kezdeném. Két nagyon fontos eseményre lehetett emlékezni 2023-ban, hogy némi humorral és szerénytelenséggel fogalmazzak. Az egyik, hogy I. Károly 700 évvel ezelőtt tette székhelyét Visegrádra. A másik, hogy tavaly volt 40 éve, amikor 1983. október 1-én megkezdtem múzeumi tevékenységemet. Most már nyugdíjas vagyok, de szakmai munkámat továbbra is folytatom. Nagyon sok általam feltárt, gyűjtött feldolgozatlan anyag „terheli a lelkiismeretemet”.  A múzeumok alapfunkciói a gyűjtés, feldolgozás és közzététel. Úgy mondják, aki sokat markol, keveset fog. De az én pályám úgy alakult, hogy részben önhibámon kívül is sokfajta dologgal kellett foglakoznom, így aztán a római kortól a helytörténeti témákig sok restanciám van.   

A XX. századra vonatkozik a helytörténeti érdeklődésed, ugye?

Igen, pontosabban Visegrád XIX-XX. századi történetére. A visegrádi múzeumban érthető okokból mindenki régész, így például néprajzi gyűjtés sem folyt idáig. Évekkel ezelőtt rám testálódott a múzeum helytörténeti gyűjteménye. Ez nem egy nagy gyűjtemény, esetlegesen bekerült tárgyakból, dokumentumokból áll. Legjelentősebb részét a képi anyagok: metszetek, fotók, képeslapok alkotják. Tekintettel arra, hogy pályafutásom nagy részét ásatásokkal töltöttem, a helytörténetre csak később jutott időm. Ám eközben szembesülhettem azzal, hogy Visegrád nem csupán régészeti szempontból gazdag, de a helytörténete is nagyon izgalmas.

Visegrád már a római korban is jelentős hely volt, ezzel sokat foglalkoztam és foglalkozom ma is. Később, az Árpád-korban ismét nagy jelentősége van, de igazán, mint királyi székhely lesz nagyon fontos. A török idők után a XVIII. században egy nem túl jelentős uradalmi mezővárosként élte életét. Visegrád újrafelfedezésének időszaka a XIX. század, amikor írók, képzőművészek alkotásaiban megjelennek a romantikus tájban lévő történeti romok és a település régi múltja. Az írók, költők Arany, Vörösmarty, Kisfaludy, Kazinczy és a kor képzőművészei Visegrádot, mint a dicső nemzeti múlt jelképét jelenítették meg. Később, az 1800-as évek utolsó harmadában létrejönnek a hazai régészet, műemlékvédelem intézményei, s olyan tudósok kezdenek foglalkozni Visegrád történeti hagyatékával, mint Henszlmann Imre művészettörténész, régész, Schulek Frigyes építész és a lelkes visegrádi plébános Viktorin József, aki nagyon sokat tett a település épített öröksége, elsősorban a vár kutatása, helyreállítása érdekében. Sok művész, közéleti személyiség választja lakhelyéül, vagy rendszeresen látogatott pihenőhelyéül Visegrádot, elég csak az imént említett Viktorin Józsefre és a szabadságharc fővezérére, Görgei Artúrra gondolunk.

A Görgei-emlékév újra a köztudatba emelte a tábornokot, illetve ismét lehetőséget kínált arra, hogy az 1945 és 1989 közötti történeti emlékezetben árulóként kikiáltott Görgei életművét legyen lehetőség árnyalni. Te is sokat foglalkoztál vele.

Nagyon fontos, hogy a visegrádiak tisztában legyenek az értékeikkel, mert ez alapozza meg az egészséges helyi identitástudatot.  1945 után az országban először Visegrádon, a múzeumban mi rendeztünk konferenciát és egy szerény kiállítást Görgeiről 1986 májusában. Ekkor még mindig erősen tartotta magát az „áruló Görgei” kép. Az 1990-es évektől a múzeummal együttműködve az önkormányzat, a művelődési ház, a parkerdő és civil személyek is segítettek a tábornok emlékezetének ápolásában.
A lakhelye melletti lépcsőt róla neveztük el, emléktáblával megjelölve, felújítottuk a Görgey-bércen levő emlékművet.  A 2016-2018-as Görgei-emlékévekben kiállítást, konferenciát szerveztünk a művelődési házzal karöltve.  Némi humorral mondhatjuk, hogy Visegrádon található hazánkban a legtöbb, egy négyzetméterre jutó Görgei-szobor: a városháza udvarán, a Tábornok ház kertjében és a Görgey-lépcsőnél. Ez utóbbit Áder János köztársasági elnök avatta fel 2018. május 16-án.

A 18. századi betelepítések történetét is kutadod?

Ezzel a korszakkal Kováts István kollégám foglalkozik, aki az elmúlt években feltárta az Áprily iskola udvarán azt a temetőt, amely a legkorábban betelepült svábok emlékanyagát tartalmazta, s erről az időszakról több cikket és egy kis könyvet is írt.   Jómagam Visegrád XIX-XX. századi történetét tanulmányozva olyan személyek visegrádi tevékenységével kerültem kapcsolatba, mint Zsitvay Tibor, Bánffy Miklós, vagy a Schulek család, de a múzeum történetéről is írtam, különös tekintettel Héjj Miklós igazgatói időszakára.

Érdekes mindez annak tükrében is, hogy Te eredetileg a népvándorlás korától indulsz.

Igen, én eredetileg népvándorláskor-középkor szakirányon végeztem, a diplomamunkám témája pedig egy régen feltárt avarkori temető emlékanyagának feldolgozása volt. Visegrádra kerülésem némileg a véletlen műve volt.  Végzős egyetemistaként Zamárdiban egy gazdag avar temető ásatásán dolgoztam, amelynek Bóna István professzor úr volt a szakmai konzulense. Éppen ott volt látogatóban a minisztérium múzeumi osztályának vezetője, akitől Bóna professzor – hozzá írtam a diplomamunkámat – megkérdezte, nem tud-e valami álláslehetőséget nekem. Ő két helyet tudott Pápán és Visegrádon. Elmentem Pápára, ott időközben betöltötték az állást. Indultam tehát Visegrádra, ahol Héjj Miklós felvett, így kerültem Visegrádra. 1984-ben első régészeti munkám a Makovecz-féle tornacsarnok helyének megkutatása volt. 1986-tól megindult a vízlépcső tervezett építését megelőző ásatás, ahol Gróh Dániel kollégámmal nagyon sokat dolgoztunk. 1984 és 2018 között gyakorlatilag minden évben volt ásatási munkám. Ez alatt a több mint három évtized alatt az őskortól a középkorig terjedő időszakból származó lelőhelyeken dolgoztam Ezek közül a néhányat emelnék ki: a gizellamajori római erőd, a lepencei és szentgyörgypusztai őrtornyok, római temetők, a várkerti Árpád-kori falu, Visegrád középkori városának kutatása.  Összességében hálás lehetek, hogy Visegrádon ilyen sok és változatos régészeti hagyatékhoz lehetett közöm. Még egy fontos hozadéka volt a régészeti munkáknak: nagyon sok fiatal vett részt az ásatásokon, néhányan közülük ezt a pályát választották. Sok kedves élmény emlékeztet ezekre az évekre.

Úgy sejtem, hogy ennyi évtizeden át ásni azért nem volt mindig egészen felhőtlen kaland.

Az ember fiatalon nagyon sok mindent lelkesen és könnyebben él át. Mesélek egy történetet ide kapcsolódóan. 1987 decemberének elején egy kis római őrtornyot tártunk fel Gróh Dániellel Lepencén. Sietnünk kellett, mert a vízlépcső építkezés során ez a terület elárasztásra volt ítélve és nem sok időnk maradt. Már nem volt segítségünk sem, így ketten talicskáztunk a havas sárban. Ekkor érkezett meg egy szép új Volkswagen mikrobusszal az osztrák vízlépcsőépítő szakemberek remek védőruhákba öltözött csapata, majd vezetőjük kedvesen odaszólt nekünk: „ah, Herr Professor”. Mi ott egymásra néztünk sáros ruhában, a talicskánkkal és gondolkodtunk, melyikünk lehet a „Herr Professor.” Természetesen a hazai régészet technikai feltételei azóta sokat javultak.

 
Az őrtornyot pedig tényleg, ahogyan volt, megsemmisítették?

Persze. Eldózerolták. A lepencei ártéri térség nagy része megsemmisült, víz alá került. Az 1980-as évek végén a vízlépcső ellen már komoly civil és szakmai ellenállás kezdődött és több tüntetés zajlott le. A vízlépcső-beruházás elleni küzdelem a rendszerváltás egyik szimbóluma lett. Nekünk, régészeknek igen különös szerep jutott ebben az egészben, mert az építkezéssel nem értettünk egyet, de a vízlépcső építési munkálatait végző, velünk nagyon korrekt és segítőkész vízügyesekkel szoros együttműködésben dolgoztunk. Az akkori kormányzat megpróbálta úgy beállítani a munkánkat, hogy lám-lám, milyen sok feltárásra van most lehetőség itt a vízlépcső építésének farvizén. Nekünk másvolt erről a képünk. Szó szerint, mert egyik nap munkából hazafelé indulva ránéztünk a munkaterületünkre és megörökítettük a képet: naplemente, szögesdrót és egy markológép. Ez fotó szerepelt a vízlépcsőépítést megelőző feltárások eredményeit bemutató, a vízügyi beruházó által finanszírozott kiállításon is az esztergomi Duna Múzeumban.

Visegrádról mégis mindenkinek a középkor jut az eszébe.

Visegrád a köztudatban hagyományosan a középkorról szól. A visegrádi vár régészeti feltárása és műemléki helyreállítása 1872-ben a királyi palotáé 1935-ben kezdődött. Visegrád érthető módon a magyar középkor kutatás egyik központja volt. Ehhez képest a római kor kutatása csupán az 1950-es évektől kezdődött Soproni Sándor munkásságával. A magyar középkor, a magyar királyok világa közelebb áll az emberekhez. Ezt teljesen megértve nagyon fontosnak tartom, hogy az európai és a magyar kultúrához is kötődő római örökség nálunk megtalálható emlékei is nagyobb nyilvánosságot kapjanak. Ehhez azonban szükség lenne, hogy a feltárt emlékeket helyreállítsák, környezetüket rendezzék. A visegrádi római limes objektumai turisztikai szempontból is bemutathatók lehetnének, pláne ha megépülne a dunakanyari bicikliút. A világörökség részét képező angliai és németországi római limes emlékei fontos szerepet játszanak az ottani tudomány, kultúra, az oktatás és a turizmus területén. Ezen a téren volna még mit tanulnunk.

Nem túlzás, ha azt mondjuk, a Duna közelsége régészeti szempontból sem éppen elhanyagolható. Mi minden kerül elő alacsony vízállásnál?

Van a múzeumnak egy úgynevezett „Dunai leletek” gyűjteménye. Igen komoly fegyvergyűjteményünk van ezekből a leletekből, amelyek a Duna medrének kotrása során kerültek elő. Különösen alakult a sorsa ennek a gyűjteménynek. A 60-as, 70-es évekből származó múzeumi leltárkönyvek bejegyzései szerint a leleteket beszolgáltatók találati jutalmat kaptak. Az 1970-es évek során aztán a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalat és a Magyar Nemzeti Múzeum szerződést kötött, miszerint a szocialista brigádok felajánlásként, ingyenesen szolgáltatják be a leleteket. Na, innentől kezdve már nem jöttek leletek… Egyébként a Dunából a 70-es években egy 15. századi aranytányér is előkerült. Ennek a másolata Királyi Palotában, a hercegi lakosztályban látható, az eredeti a Magyar Nemzeti Múzeumban van.
Ez azért érdekes, mert sokak szerint lehetséges, hogy az aranytányér Mária királyné egyik Dunába süllyedt hajójáról származik. A mohácsi csata után II. Lajos király özvegye, Habsburg Mária a török elől való menekülés során értékeit hajóra rakta és a karaván megindult Pozsony felé, de az esztergomi várkapitány a zavaros helyzetben úgy döntött, hogy megtámadja ezt a nagyértékű szállítmányt.  Az elsüllyedt hajókat az utóbbi években modern búvárrégészeti eszközökkel is keresték, de idáig nem kísérte siker a kutatómunkát.  Ebben az is szerepet játszik, hogy a Dunakanyarban a folyó felgyorsult sodrása továbbviszi a hordalékot és a leleteket. 1988-ban, a vízlépcsőépítés idején elterelték a Dunát, megépítették a körgátat, majd kiszivattyúzták a vizet a Duna medréből a munkálatok idejére. Mi oda bemehettünk és fémkeresővel, nagy lelkesedéssel kutatni kezdtük az üledéket. Találtunk néhány vasmacskát és pár öreg akkumulátort. A sziklás fenékről az áradat már minden leletet lesodort, ahogyan azt sejteni lehetett.

Dömösön is van ott valami a vízmű épülete alatt…

Iván László kollégám hallott róla környékbeliektől, hogy ha elég alacsony a Duna, a vízből farudak, fémdarabok állnak ki, de senki sem tudja, mi lehet az. Kimentünk és megvizsgáltuk a területet. Egy hajó maradványait láthattuk a sekély vízben. Az általunk gyűjtött leleteket és az általunk készített fotókat odaadtuk Tóth János Attilának a hazai búvárrégészet kiváló kutatójának, aki megnézte a roncsot. Egy XVIII. századi dereglye pihen ott a vízmű alatt a Dunában.

Római őrtornyok, középkori aranytányér, második világháborús emlékek…

Valóban. A szentgyörgypusztai római őrtornyot tártam fel 2016 utáni években. A torony nyugati oldalán egy cikkcakkos vonalvezetésű árkot felfedeztem, ami gyanúsan nem rómainak nézett ki. Megkértem Négyesi Lajos hadtörténész kollégámat, a hazai csatatérkutatás jeles szakemberét, hogy nézze meg ezt az árkot. Ő azonnal megállapította, hogy ez egy második világháborús lövészárok. Hasonló lövészárkot a várkerti római őrtorony feltárásakor is találtak 1962-63-ban. Érdekes párhuzam, hogy a római limest védő, a Dunára néző dombhátakra épült őrtornyok helyszíne katonai szempontból az 1944-es itteni harcokban is szerepet játszott. 

Mi volt az a lelet, ami a többi közül is kiemelkedően nagy hatást gyakorolt rád az elmúlt negyven év alatt?

Régészeknek gyakran felteszik ezt a kérdést. A szakemberek többnyire nem kedvelik az ezoterikus, túlzottan szakrális megközelítéseket, nekem erről a témáról most mégis egy ilyen jelenség jut eszembe. 1989. júniusában a gizellamajori erőd melletti domboldalon egy, vélhetően őskori gödröt tártunk fel, amelyben egy csontváz került elő, fejjel lefelé fordítva, belepréselve a gödör oldalában. Nem tudtam nem elgondolkodni ennek az egésznek a jelentésén. Egy embert holtában is megalázó módon földeltek el. Hogy ez az ember kiközösített volt, hogy valami bűn terhelte a lelkét, nem tudjuk megmondani. De nem adták meg neki az illő végtisztességet.  A félelmetes az volt, hogy ugyanebben az időben történt Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése. Őket szintén megalázó módon kátránypapírba drótozva, majd arccal a föld felé hantolták el.  Engem akkor ez a „találkozás” nagyon megérintett és sokkal többet jelentett, mint egy értékes tárgy előkerülése.

Az interjút készítette a Visegrád és Környéke Turisztikai és Marketing Egyesület megbízásából:
Fagyas Róbert